default

Dicshimnusz

Akbar császár - mint ahogy azt már korábban említettük - a művészetek lelkes pártfogója volt, s mindezek mellé társult kielégíthetetlen tudásvágya és kíváncsisága is.

Éppen ezért nagy örömét lelte abban, hogy verseket, történeteket hallgasson távoli vidékekről származó zarándokok és énekmondók szájából, akiket mindig nagy örömmel látott vendégül városában. Egy napon messzi földről híres versfaragók érkeztek Udvarába. Csodálatosan komponált dalaikkal, költeményeikkel mindenki szívét megörvendeztették, ezért Akbar természetéből adódó nagyvonalúsággal egy-egy zsák arannyal jutalmazta meg őket.

A költők azt sem tudták, hová legyenek örömükben és megilletődöttségükben, hisz még soha életükben nem láttak ennyi pénzt. És amikor a fenséges császár mindezt fejenként egy-egy rend ruhával is megtoldotta, a dalnokok térdre borulva könyörögtek, hogy hadd mondjanak el még egy hálaéneket. Miután Akbar beleegyezését adta, rá is zendítettek. Először a császár nagylelkűségéről és kedvességéről daloltak. Majd dicsőítették hatalmas tudását és mélységes bölcsességét. Az utolsó strófában pedig minden lehetséges határon túlemelkedve kijelentették, hogy Akbar császár minden királyok legnagyobbika, s olyan hatalmas, akár az Isten! Ezután leborultak és távoztak.

Döbbent csend maradt utánuk a teremben. A legtöbben teljesen értetlenül álltak, azon méltatlankodva, hogy ugyan hogyan lehet egy földi halandót - akármilyen hatalmas is - Istenhez hasonlítani! Végül aztán Akbar törte meg a hallgatást, s némi játékos mosollyal a szemében így szólt:

-Nos, ezek szerint úgy tűnik, hogy olyan hatalmas vagyok, akár az Isten!

A jelenlévők megvetően néztek rá. Tényleg elhitte volna a dalnokok szavát? Nem, az nem lehet. Vagy mégis? Teljes volt a bizonytalanság, ami Akbar figyelmét sem kerülte el. Tekintetét végigjáratta a miniszterein, tanácsadóin, udvarnokain, kegyencein, kíváncsian fürkészvén, vajon van-e valamelyikükben elég mersz, hogy megvallják az igazat. Azok pedig nem mondtak sem ezt, sem azt. Akbar ekkor egy kissé erőteljesebb hangerővel így szólt:

-Ez esetben elismeritek, hogy császárotok egyenrangú Istennel?

Senki sem mert ellenkezni. Határozatlanul bár, de az udvarnokok sorra egyetértésüket fejezték ki. Alig kivehető

„igen, Uram..."

- suttogások hallatszottak innen-onnan

a teremből.

Akbar császárnak ekkor betelt a pohár, úgy gondolta, hogy az ostobaság ezzel a tetőfokára hágott. Gúnyosan Bírbal felé fordult:

- Még te is eképpen vélekedsz? - kérdezte.

-Természetesen - válaszolt minden késedelem nélkül Bírbal. - Sőt, Őfelsége még Istennél is hatalmasabb!

A császárt ennek hallatára kiverte a hideg veríték. De Bírbal szemrebbenés nélkül folytatta:

-Uram, te még valami olyasmit is tudsz tenni, amire Isten maga sem képes!

Akbar elképedve várta, hogy mi lesz ebbol. Bírbal folytatta:

-Ha bármelyik alattvalóddal elégedetlen leszel, mindörökre száműzheted a birodalmadból. De Isten ezt sohasem teheti meg, mivel Ő az egész világ felett uralkodik. Sehol sincs olyan hely, amit nem mondhatna magáénak. Így tehát nem száműzheti egyetlen szolgáját sem!

Akbar erre megenyhült:

-Úgy van, ahogy mondod - kacagott fel harsányan. Kisvártatva a többiek arcán is megjelent egy-egy halvány mosoly, amely aztán féktelen hahotába torkollot. Bírbal szokásához híven újfent megmentette a helyzetet.