default

Tisztán láss!

Gyakran hallunk arról, hogy milyen veszélyekkel jár, ha valaki vakon, kellő megfontolás nélkül követ egy politikai, vallási, vagy bármilyen vezetőt, de arról már sokkal kevesebbet, vagy egyáltalán nem, hogy mi a veszélye annak, ha valaki vakon bevásárolja magát ebbe a materialista kultúrába. Manapság az adatokat tudásként és a propagandát bölcsességként fogadjuk el. A társadalom pedig eléggé az árok felé tart....

Egy védikus történet ezt a helyzetet nagyon jól illusztrálja. Volt egyszer egy királyi mosóember, akinek volt egy szamara a nehéz terhek cipelésére. A mosóember nagyon szerette a szamarát: énekelt neki, etette, itatta és minden nap gondolt rá. A Szunanda-

Gandharva nevű szamár a legjobb társa volt egészen addig a szomorú napig, amikor is Szunanda-Gandharva kimúlt. Abban az időben az volt a szokás, hogy az ember leborotválta fejéről a haját, ha valamelyik családtagja vagy valamilyen más, számára

fontos személy meghalt. S miközben a palotába ment, a király papja meglátta őt és megkérdezte, miért borotválta le a haját. A mosóember azt válaszolta, hogy azért, mert az ő drága Szunanda-Gandharvája meghalt. A pap úgy gondolta, hogy egy nagyon fontos személyiség távozott ebből az árnyékvilágból, így hát ő is leborotválta a haját és megfürdött a szent folyóban. Ezt követően a király minisztere is meglátta a papot és a mosóembert, és megkérdezte, miért borotválták meg a fejüket. A király papja így

válaszolt:

„Hát, te nem is tudod? Szunanda-Gandharva ma meghalt"

. Ezért természetesen a miniszter is leborotválta a haját és megfürdött a folyóban. A király is meglátta a miniszterét, a papot és a mosóembert, és ő is feltette ezt a kérdést. Mivel

mutatni akarta, hogy kedveli hű alattvalóját, hát ő is megborotválta a fejét és megfürdött a folyóban.

A királyné meglátta, hogy a mosóember, a pap, a miniszter, sőt még szeretett királya is leborotválta a haját, ezért megkérdezte a férjét, hogy miért. Amikor a király azt válaszolta, hogy egy neves személyiség, Szunanda-Gandharva meghalt, a királyné rákérdezett:

„Ki volt az a Gandharva tulajdonképpen?"

A Király erre nem tudott válaszolni, és arra kérte a királynét, hogy várjon, megkérdi a miniszterétől. A miniszter a király kérdésére azt válaszolta, hogy meg kell kérdeznie a paptól. A pap meg azt mondta, hogy ezt a mosóembertől kell megkérdeznie.

Amikor a pap odament a mosóemberhez és megkérdezte,

„Mondd csak, ki is volt ez a Szunanda-Gandharva?"

, a mosóember könnyekben tört ki és elmagyarázta, milyen csodálatos teremtmény is volt ez a Szunanada. Hogy mennyire szerették egymást! És hogy most már az ő élete egy fabatkát sem ér azután, hogy az ő csodálatos nagy társa eltávozott! A pap azonban nem akart tágítani:

„Ne haragudj - mondta -, de én valahogy nem emlékszem erre az emberre"

. Végül a sírástól fuldokolva a mosóember elmondta, hogy Szunanda-Gandharva a szamara volt.

A történet azt mutatja, hogy milyen veszéllyel is jár, ha valamilyen információt elfogadunk, és annak alapján cselekszünk anélkül, hogy megértenénk, miről is van szó pontosabban. A szanszkritban ezt úgy hívják, hogy gaddalika, azaz mint a juh. Ha egy

juh beugrik az árokba, a többi követi.

Bizonyára már minden gondolkodóbb embernek feltűnt az, hogy a társadalom nagy része csak vakon elfogad. Nem tesz fel kérdéseket és nem kérdőjelez meg semmit abból, amit elé tálalnak. Vajon, tényleg ez a test az énünk, és nem vagyunk többek, mint egy zsák vegyület? A világot körülöttünk csak valami véletlen, mutációs szelekciós folyamat alkotta ilyenné, amilyen? Az emberi élet célja pedig pusztán a létezés, fajfenntartás,és a fogyasztás?

A rövidke kis emberi életünk során az értelemnek fontos szerepet kéne kapnia. Ha nem teszünk fel kérdéseket, akkor csak biorobotokká válunk, s a védikus elképzelés szerint pedig még az emberi szintet sem ütjük meg addig, amíg az élet magasabb dimenziói felől nem kezdünk tudakozódni. A kényszerek, a megszokások, és a sémák maradnak csak, ha az agyak eltűnnek a világból.

„Mi haszna egy hosszabb életnek, melyet tapasztalatlanul elvesztegetünk ezen a világon? Egy teljesen tudatos pillanat többet ér, mert segítségével elindulhatunk a legfelsőbb cél keresésének útján."

(Srímad Bhágavatam. 2.1.12)