default

A tudat természete

Miközben olvasunk, tudunk róla, hogy olvasunk. Nemcsak halljuk a hozzánk intézett kérdéseket, és válaszolunk rájuk (ezt akár egy jól programozott gép is meg tudja tenni), hanem tudatában is vagyunk, hogy hallunk - amire egyetlen gép sem képes.

Mindnyájan tapasztaljuk saját magunkon a tudat jelenségét. Gondolataink, érzéseink, vágyaink és emlékképeink vannak. Tudjuk, hogy vagyunk. Az öntudat az emberi lény egyik legcsodálatosabb, és legrejtélyesebb képessége. Mivel a tudat csak az egyén világában létezik, ezért empirikus kutatása, elemzése nehézségekbe ütközik. Mégis mit tudhatunk erről a legsajátosabb képességünkről? Képes-e, képes lehet-e a tudomány feltárni a tudat forrását és mechanizmusát?

Tapogatózás a sötétben

Az élettelen tárgyak nem rendelkeznek tudattal. Az élőlények azonban többé-kevésbé tudatosak, hiszen életjelenségeket mutatnak, és tudatosan reagálnak a körülményeik változásaira. Miből ered ez a különbség? Mi az eltérés az élő és az élettelen, tudatos és tudattalan között? Miben különbözik egy élő ember teste egy halottétól? A döntő momentum az, hogy a halott testben már nincs tudat, az élőben viszont még jelen van. Azonban a halott testben is ott van minden vegyület, amely az élő testet alkotja. Miért nem tudatos akkor, s miért nem lehet tudatára ébreszteni?

Napjaink tudományos gondolkodásmódja szerint a tudat pusztán a test, az agy terméke, gondolataink pedig csupán az agy sejtjeinek működési folyamatai. E szerint a monista megközelítés szerint nincs semmiféle elme vagy lélek, ami az anyagon túl létezne. Azonban mind a mai napig nincs válasz arra a kérdésre, hogyha személyiségünk és önazonosságunk tudata pusztán anyagi eredetű lenne, akkor hol a helye a tudat képződésének. Az agykutatók sokáig próbálták az agyvelő egy meghatározott részéhez, központjához kötni a tudatot, azonban ez nem járt sikerrel. Csupán a különböző érzékszervi tapasztalatok beérkezési területeit tudták feltérképezni, azonban hogy mi módon válunk tudatossá ezekről az ingerekről, az továbbra is rejtély maradt...

Nincs magyarázat arra vonatkozólag sem, egyáltalán miképpen válhatna a tudatlan anyag önmagáról tudatos, gondolkodó lénnyé. Az uralkodó tudományos szemlélet szerint minden, ami a fejünkben történik (beleértve a tudatot is), végső soron csupán valahogy az idegsejtek működési folyamataiból áll össze. Ám amikor egy lila orchideára gondolunk, az valóban leírható lenne egyszerűen úgy, hogy

„most az A1632-es, majd az A3412-es neuron aktiválódik"

és így tovább...? Érzéseink, tapasztalataink, emlékeink kizárólag vegyi reakciók lennének?

Napjainkban szaporodik azoknak az agykutatóknak a száma, akik a tudat jelensége és eredete mögött valami, az agytól független dolgot sejtenek. Például Dr. Wilder Penfield kanadai sebész, akit pszichológiai és orvostudományi Nobel-díjjal jutalmaztak, négy évtizednyi agykutatás után arra a végső következtetésre jutott, hogy a neurológiai magyarázat nem elegendő - az önvaló egészen más jellegű:

„Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy létünket két alapelemből kiindulva kell megmagyarázni. ...Az agy egy számítógép, és olyan valami programozza, ami rajta kívül van."

Egy másik alternatíva

A tudatra vonatkozólag évezredek óta létezik egy másik, dualista magyarázat is, amelyet soha senki nem cáfolt meg, csupán háttérbe szorult a redukcionista, materialista világszemlélet erősödése miatt. E szerint az értelmezés szerint létezik egy anyag fölött álló, érzékszerveink számára nem tapasztalható elme, ami a tudat, a gondolkodás és más mentális tevékenységek elsődleges színtere. A monizmus és a dualizmus vitájának lényege az a rejtély, hogy az anyag (a molekulák) és az elektromosság (a kisülések) létrehozhatnak-e valamit, ami tudatában van önmagának, vagy pedig feltételeznünk kell egy felsőbbrendű tényezőt, ami valamiképpen tudatossá teszi a testünket.

A dualista szemlélettel szemben felmerülő, leggyakoribb ellenérv, hogy az agy megváltozásával az elme (a tudat) is változik. Megfigyelték, hogy amikor az agy beszédközpontja valamilyen károsodást szenved, akkor az illető személy elveszíti beszédképességét. A szervezetbe jutó különböző szerek pedig hangulatváltozásokat és hallucinációkat eredményezhetnek. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy az elme minden bizonnyal a fizikai agy terméke, máskülönben az agy nem befolyásolhatná az elme állapotát.

Az elme és az agy kapcsolatára azonban egy másik, találóbb modellt is felállíthatunk. A közöttük lévő kölcsönös viszony annak eredményeképpen is létrejöhet, hogy a szellemi minőségű elme csak használja az agyat különféle tevékenységek elvégzésére - hasonlóan egy programozóhoz, aki egy számítógéppel dolgozik. Ezt a nézetet vallotta a már említett Wilder Penfield:

„Egy bizonyos értelemben az elme és annak mechanizmusa az, ami az agyat programozza."

Az elme látszólag függővé válhat az agytól, ahogy egy számítógép segítségével leltározást végző üzletember is függ a munkája során a számítógéptől. Ha a számítógép meghibásodik, minden bizonnyal az üzletember hatékonysága is csökkenne. Ha pedig a computer memóriájának leltárjelentéseket tartalmazó része teljesen kitörlődne, akkor az illető teljesen képtelenné válna áttekinteni a raktárkészletet. Ha az agy egy ilyen számítógéphez hasonló eszköz, akkor az agykárosodás vagy a működésében fellépő zavar esetében joggal elvárhatjuk, hogy az elme működési kapacitása csökken, vagy teljesen megszűnik - annak ellenére, hogy az elme egy teljesen különálló egység.

Tapasztalatok a testen kívül

A kétkedők joggal feltehetik a kérdést, hogy vajon létezik-e bármiféle tapasztalati bizonyíték, ami a tudat

„természetfelettiségét"

támasztja alá. Azt kell mondanunk, hogy léteznek olyan jelenségek, amelyek a testtől függetlenné váló tudat létezését valószínűsítik. Például a halálközeli élmények (HKÉ) léte mindig is sok fejtörést okozott a tudomány művelőinek. Ugyanis ez a

„csoda"

nem fér bele a jelenségek hagyományos kategóriáiba - túlmutat a mindennapok átlagos történésein és törvényszerűségein. Azok számára pedig, akik csak a puszta anyag létezését ismerik el, teljességgel megmagyarázhatatlan.

Ilyen HKÉ-ről számolnak be sokan, akik - egy műtét közben, vagy balesetet szenvedve - a klinikai halál állapotába kerülnek. A HKÉ-ek világszerte egységesek abból a szempontból, hogy minden esetben tartalmaznak standard elemeket. Ezek közül az egyik a testenkívüliség átélése. Vagyis az illető egy külső pontból pillantja meg azt a testet, amit addig saját magának vélt, majd egy idő után visszatér a testébe. Az egyik esetben például a műtőasztalon fekvő páciens a klinikai halál állapotába került. Beszámolója szerint újjáélesztését a testén kívülről, a mennyezetnél lebegve nézte végig. A műtét után az orvosok kérdésére meg tudta mondani, hányas szám van írva a műtőlámpa tetejére, ami csak a mennyezet felől volt látható!

Sebom így összegzi kutatásának eredményeit:

„A testen kívüliség feltételezése tűnik a rendelkezésre álló adatok legjobb magyarázatának... Vajon a fizikai agytól elvált tudat hordozhatja a lélek lényegét, mely a vallási alapelvek szerint a fizikai test halála után tovább hordozza a létezést? Meglátásom szerint ez a halálközeli élmények nyomán felvetődő végső kérdés."

A védikus "trializmus"

Az anyagi objektumokon túli, nem materiális felépítésű létezők megismerése értelemszerűen nem lehetséges a tudomány szokványos módszereivel: a megfigyeléssel és a kísérletezéssel. Azonban ahogy láttuk, a kutatások valószínűsítik egy ilyen testen túli tényező létezését.

Vessünk egy pillantást Indiai ősi szent könyveire, a védikus írásokra. A nyugati emberiség általában pusztán hajdanvolt emberek bölcselkedéseinek tekinti az olyan műveket, mint például a Bhagavad-gítá. De ha elvetjük ezt az előítéletet, akkor láthatjuk azt, hogy nem véletlenül fordultak ehhez a műhöz évezredek óta a világ nagy gondolkodó bölcsei, hanem hogy végleges, tökéletes választ kaphassanak az emberi létet érintő legmélyebb metafizikai kérdésekre. Bármiképp is gondolkodjunk erről, nem lehet érdektelen a védikus szentírások véleménye egy olyan témában, amely meghaladja megismerőképességünk határait.

A Bhagavad-gítá filozófiája (a dualista szemlélethez hasonlóan) az életet, a tudatot nem az anyagból eredezteti, hanem egy - szanszkrit szóval átmának nevezett - magasabb rendű energia jelenlétével magyarázza. Ez az, amit találóbb magyar szó hiányában

„lélek"

-nek nevezhetünk, amelynek jelenléte élővé és tudatossá teszi a testet, s amelynek hiányában a testet halottnak tekintik. Bár a lélektan fogalomkészletében a lélek kifejezés inkább a pszichére, gondolataink, érzelmeink, személyiségjegyeink összességére vonatkozik, a szanszkrit átma szó egy transzcendentális, azaz az anyag felett álló, spirituális részecskére utal - aki maga az élőlény. A test ebben a felfogásban csupán az átma külső, tudatlan öltözete, ami csupán akkor aktív, mikor az átmá energiája áthatja.

Mikroszkopikus szinten az anyagi test nem más, mint rengeteg, meghatározott módon összekapcsolódó vegyület. Ha pedig kicsit nagyobb egységek összességeként szemléljük, akkor csupán egy bőrzsák, amelyben csontok, izmok, zsír, vér, nyirok, belek és egyéb szervek találhatók. Azonban sem a kémiai vegyületek, sem a testszervek nem rendelkeznek a tudat képességével. A védikus felfogás szerint ez a lélek, az önvaló képessége. A testben lakozó élőlény úgy világítja be tudatával az egész testet, ahogy a nap ragyogja be egymagában az egész égboltot.

A Bhagavad-gítá így ír a test és a lélek viszonyáról:

„Az elpusztíthatatlan, mérhetetlen és örök élőlény anyagi teste mindenképpen megsemmisül...

Tudd meg, hogy az, ami áthatja az egész testet, elpusztíthatatlan! E halhatatlan lelket senki sem képes megsemmisíteni.

A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre, és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el."

(Bg. 2.17-18, 20)

A fizikai test és a transzcendens lélek kettősségén túl azonban a védikus szemlélet szót ejt még egy rétegről, ami köztes helyet foglal el a két minőség között. Ez pedig a finomfizikai test (ennek része az elme is), ami a gondolataink, a vágyaink, érzéseink, intelligenciánk székhelye. A halálkor illetve a halálközeli élményekkor ez a finomtest hordozza a lelket, illetve juttatja el következő rendeltetési helyére. A védikus antropológia szerint tehát az ember e három tényező ideiglenes kapcsolata: (1) az örökkévaló lélek, amely az élőlény valódi identitása; (2) a finomfizikai test, elsősorban ez felelős mentális tevékenységeinkért; (3) és a sejtjeink által felépített, átmeneti biológiai test.

Látásmódok

Van-e valami értelme a tudat látszólag elvont, életidegen problémáin töprengeni? Valójában nagyon is mindennapi, életünk minden területére kiható következményei vannak, hogy miként gondolkodunk egyéniségünk lényegéről. A bizonyítatlan materialista feltételezés szerint csupán hatalmas molekuláris gépezetek vagyunk, tudatunk pedig csupán véletlenszerű mellékterméke az anyagi kölcsönhatásoknak. A modern fogyasztói típusú társadalom gyakorlatilag erre a feltevésre épül. Az élet célja eszerint nem több, mint az érzéki és szellemi élvezetek kergetése - a soha el nem ért boldogság reményében. Mindannyian tapasztaljuk, hogy ez az életfelfogás a társadalmi erkölcsök hanyatlásához, a bűnözés és az erőszak erősödéséhez vezet, és végső soron nem teszi elégedetté az embereket.

Ha azonban az ember örök lelki lény, akkor másképp fest a kép. A védikus felfogás szerint az egyszerű életmód és a magas szintű gondolkodás biztosítja az emberi élet valódi sikerét. Létezésünk célja pedig nem az, hogy korlátlanul növeljük anyagi szükségleteinket, hanem hogy megtisztítsuk az önvalót - azaz saját magunkat - a szennyeződésektől, például az irigységre, a mohóságra és a dühre való hajlamtól. Ennek köszönhetően a lélek jelenlegi teste elhagyása után végérvényesen visszanyerheti az anyag által befedett eredeti tulajdonságait: örökkévalóvá (sat), tudással telivé (cit) és végtelen boldogság (ánanda) részesévé válhat,tehát minőségi egységre tehet szert a Legfelsőbb Abszolúttal.

Aham brahmásmi

Egy kis módszertan

A modern természettudományos megismerés filozófiai alapját a XIX. században fektették le. Eszerint a tudós ismereteit tapasztalati úton szerzi, és csak azt fogadja el, amit több kísérlettel igazolt. Így halad a természet megismerésének és birtokba vételének útján. Mivel kísérlettel bizonyít, az így szerzett tudás objektív, azaz a kutató személyétől független.

A XX. század első harmadának legfontosabb tudományfilozófiai kérdése annak az objektív - azaz a kutató személyétől független - nyelvnek a kidolgozása volt, mellyel a kísérleti úton szerzett tudás leírható. A számos kísérlet ellenére ez a vállalkozás nem sikerült. A második világháború után két szerző rengette meg a modern tudomány objektivitásába vetett hitet. Thomas Kuhn, amerikai tudománytörténész arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyes tudományágakban a megszabott dogma alapján folyik a kutatás. Az adott dogma addig áll fenn, míg kellő számú új kutatás be nem bizonyítja, hogy a régi dogma tarthatatlan. Ekkor egy új dogmát, Kuhn kifejezésével élve paradigmát fogalmaznak meg. Feyerabend német filozófus pedig azt hangsúlyozza, hogy a tudós társadalmi közegétől nem tud elszakadni, így a kutatás sosem objektív.

A modern tudomány eredeti filozófiai alapját tehát az elmúlt évtizedekben lebontották, és egyelőre nincs helyette új rendszer. A modern tudományfilozófia nem tudta megoldani azt a kérdést, hogy milyen szerepet játszik az egyén, esetünkben a tudós tudata a kutatásban.