default

A védikus technológia és misztikus képességek

Tetszik vagy nem, a védikus kozmológiai értekezések tele vannak repülőgépekre és tömegpusztító fegyverekre tett utalásokkal.

Ez olyan tény, ami felett nem lehet átsiklani. No, az indológia legtöbb szakértőjének azért sikerült. De hogy lehet nem észrevenni vagy elbagatellizálni ennyi leírást? Csak úgy, ha valaki eleve nem akar tudomást venni róluk. Kénytelen negligálni őket, mert a szakma el sem tudja képzelni, hogy egy ősi civilizáció olyan fejlett - hadd ne mondjuk, csúcs - technikával rendelkezhetett, amely sokkal kifinomultabb volt a hozzá képest kezdetlegesnek minősülő modern technikánál, amelyről dicshimnuszokat zengünk. Hiszen a tudósok még ma is csak fintorognak egy olyan egyszerű gondolatra, hogy más bolygókon is van intelligens élet.

A védikus technológia nem hasonlít a mechanikus berendezésekkel dolgozó modern technikára, de még a mikrochipek világára sem. A védikus technológiát leginkább misztikus alapúnak nevezhetnénk. Az elsősorban hangvibrációban megtestesülő misztikus hatalom meghatározó szerepet játszik benne. A mantraként vibrált megfelelő hang képes arra, hogy pusztító fegyvereket aktivizáljon, közvetlenül gyilkoljon, más dimenzióban lévő élőlényeket hívjon meg, vagy akár egzotikus repülőgépet hozzon létre.

MANTRAFEGYVEREK ÉS MANTRAHADVISELÉS

A védikus történetek tele vannak olyan hadi események leírásával, amelyekben a harcosok íjakat és nyilakat használnak. A szövegekből leszűrhető információk alapján ezek az íjak és nyilak olyan pusztítást végeztek, amilyenről egy középkori íjász még csak nem is álmodhatott. A védikus harcosok nemcsak hagyományos kardokkal, lándzsákkal és nyilakkal csatáztak, hanem amikor szükség volt rá, mantrákkal, precízen kiejtett hangvibárciókkal is. Az íj csupán egyfajta kilövőszerkezet volt. A harcos hanggal irányított arzenáljának nyilai különféle támadásoknak tudták alávetni az ellenséget: hatalmas forróságot vagy hideget, tűzvihart, vízözönt, villámlást, jégesőt és pusztító hurrikánt támasztottak. A természeti csapásokon túlmenően a védikus harcos nyilai az ellenség elméjét is célba tudták venni. Pszichés illúziókat keltettek bennük, amikkel megfélemlítették, vagy éppen mély álomba szenderítették őket. Minden támadó fegyvernek volt egy elhárító fegyvere. Így aztán a védikus csatajelenetekben a nyilak és ellennyilak szemkápráztató zápora tölti be mindig a levegőt.

A hangkövető fegyverek mellett még olyan fegyverekről is olvashatunk, amelyek egyfajta célzott nukleáris robbanást képesek okozni. Sajátosságuk, hogy nem ölnek meg mindenkit, csak azokat, akiket erre a célra előzetesen kiválasztottak. A Mahábhárata egyik fejezetében élethű leírást kapunk erről a nukleáris robbanásra emlékeztető csapásról. A nagy kuruksétrai háború végére mindkét tábornak erősen megfogyatkozott a létszáma. A vesztes oldal tábornokai, miután látták, hogy nincs esélyük a győzelemre, kétségbeesésükben bevetették a végső fegyvert. Ezt a szörnyűséges csapásmérőt szinte még soha nem alkalmazták, akármilyen kilátástalan is volt a helyzet. Az ostromlott haderő tábornoka érintésével rituálisan megszentelt egy kis vizet, majd elmondta a megfelelő mantrákat. Ezzel a hangeljárással képes volt arra, hogy egy brahmásztra nevű lokalizált nukleáris robbanást idézzen elő, amely az életben maradt ellenséges tábornokokat veszi célba és semmisíti meg.

A Mahábhárata leírja, hogy bár a brahmásztra csak a célszemélyeket öli meg, az általa keltett forróság az egész univerzumot végigperzseli. A győztes tábor legvitézebb harcosainak nem volt mit tenniük, hiszen az ellenség, bár a sorsa már megpecsételődött, gátlástalanul bevetette ezt a szörnyű fegyvert. Ezért a győztes tábor tábornokának a sajátjával kellett kivédenie a támadó brahmásztráját. Miután megérintett egy kis vizet és ezzel megtisztította magát, kénytelen-kelletlen elmondta a brahmásztrát kilövő, ritkán használt védikus himnuszt. Célja az volt, hogy hatástalanítsa az ellenséges csapást, amelyet aljas módon arra gondolva indítottak a másik oldalról, hogy ha nekik veszniük kell, vesszen mindenki más is.

A modern ember felfedezte ugyan az atombombát, de nem fedezett fel olyan ellenfegyvert, amellyel semlegesítheti a hatását. A védikus irodalomból megismerünk egy finom szintű tudományt, amely nem csupán atomrobbanásszerű csapások elindítására, de azok hatástalanítására is képes. Míg a mi atomfegyvereink létrehzásához bonyolult technikai eljárások és veszélyes anyagok kellenek, addig a védikus brahmásztrához csak víz és hang (mantra).

A Mahábhárata, ha hihetünk neki, egyértelműen kijelenti, hogy védikus himnuszok vibrálásával sokkal finomabb fegyvereket hozhatunk létre, mint a mai durvafizikai fegyverállományunk. A védikus történetekben a modern tudósok által felfedezett durvafizikai elemeknél sokkal finomabb, finomfizikai anyagi alkotóelemekből készült bombát mindig egy megfelelő hang aktiválja. Napjaink védikus tanítója, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupáda a következő háttérinformációkkal teszi érthetőbbé az ősi védikus történeteket:

A brahmásztra hasonló az atomenergiával működtetett modern nukleáris fegyverekhez. Az atomenergia egészében véve a teljes éghetőség alapján működik, akárcsak a brahmásztra. Elviselhetetlen hőt fejleszt, az atomsugárzáshoz hasonlóan, a különbség azonban az, hogy az atombomba a nukleáris fegyverek durvább fajtája, míg a brahmásztra himnuszok zengésével működtetett finomabb típusú fegyver. Másféle tudomány ez, s az elmúlt korokban ezt a tudományt művelték Bhárata-varsa [India ősi neve] földjén. A himnuszok vibrálásának magasabb rendű tudománya is anyagi tudomány, azonban ez még ismeretlen terület a modern materialista tudósok számára. A magasabb rendű anyagi tudomány nem lelki, de közvetlen kapcsolata van a lelki módszerrel, amely még magasabb rendű. A himnusz vibrálója tudta, hogyan kell alkalmazni a fegyvert, s azt is, hogyan kell visszavonni - tökéletes tudomány volt ez. Drónácsárja [a vesztes tábornok] fia azonban ezt a magasabb szintű tudományt alkalmazva nem tudta, hogyan kell megállítani a fegyvert. Közelgő halálától rettegve bevetette a fegyvert, s így tette nemcsak hibás volt, de a vallással ellenkező is.13/54

Amikor a két "végső fegyver" tűzgolyója összeolvadt, mennydörgés hallatszott, meteorok hullottak, és megremegett a Föld. Folyamatban volt a kölcsönös hatástalanítás. Ám a Mahábhárata leírja, hogy azzal, hogy két brahmásztra finomfizikai energiáival kioltja egymást, még nincs minden rendben, ugyanis a környezetre még a semlegesítés is rendkívül súlyos hatással van: az eset után tizenkét évig egy csepp csapadék nem hullott a földekre.

Az utolsó lehetséges pillanatban, amikor a tűzgolyók egyesült ereje a legpusztítóbb volt, Nárada és Vjásza, a két legnagyobb bölcs megjelent a csatatéren. A fenyegető ökológiai katasztrófa elleni gyors cselekvés jegyében elrendelték, hogy a harcoló felek önként vonják vissza tömegpusztító fegyverüket. Csakhogy a brahmásztra visszavonásának előfeltétele a tudat rendkívüli tisztasága és a kivételes katonai szakértelem.

A bölcsek parancsát hallva a győztes tábornok azonnal visszavonta a maga fegyverét, amit a vesztes féllel ellentétben nem gyilkolásra, hanem a veszély elhárítására lőtt ki. Az erényes tábornok a környezet megóvása érdekében hallgatott a bölcsek szavára, még ha ezzel veszélyeztette is a saját épségét. A vesztes tábornok tudatának tisztasága azonban nem érte el azt a szintet, ahol lehetővé válik a fegyver visszavonása. Ezt szégyenkezve be is vallotta a bölcseknek. Visszavonni nem képes a brahmásztrát, pedig már elhamarkodottan kilőtte.

Így a gonosz fegyvere most akadálytalanul repülhetett a célja felé, és készen állt rá, hogy megsemmisítse az erényes tábor tábornokait. A Mahábhárata Szauptika-parva részének egyik izgalmas hadtörténeti fejezetéből megtudhatjuk, hogyan menekültek meg ezek a jámbor vezetők a környezet elpusztítása nélkül, hogyan fékezték meg az aljas tábornok végső fegyverét, és hogyan lakolt meg ez a gonosz harcos a bűneiért.

Végső esetben misztikus illúziókat is használtak fegyverként. Ezek hatása azonban csak az elmére korlátozódott. A globális csapást és az ökológiai katasztrófát is ezzel a módszerrel akadályozták meg. A Bhágavata Purána negyedik énekében részletesen olvashatunk Dhruva Mahárádzsa történetéről. Dhruva észak felé vette útját, hogy Tibetben megküzdjön a jaksák népével. Noha számbeli fölényben voltak, Dhruva olyan vitézséggel kezdte őket pusztítani, hogy - védikus harci szellemben - még azok is magasztalni kezdték a tetteit. Amikor a jaksák ellentámadást indítottak, Dhruva állta a sarat, sőt, olyan erővel csapott szét közöttük, hogy még az életben maradt harcosok is hanyatt-homlok menekültek a csatatérről, ami a védikus harci etikett szerint súlyosan elítélendő cselekvés. Ekkor, hogy kiélvezze a győzelem ízét, kedve támadt a legyőzött ellenségei fővárosába látogatni. Ám mégis meggondolta magát:

21. Dhruva Mahárádzsa, a legkiválóbb emberi lény látta, hogy a hatalmas csatatéren egyetlen felfegyverzett ellenséges katona sem maradt. Szerette volna megnézni Alakápurí városát, de azt gondolta magában:

„Senki sem ismeri a misztikus jaksák terveit."

22. Miközben Dhruva Mahárádzsa misztikus ellenségeiben egy percig sem bízva kocsihajtójával beszélgetett, hirtelen félelmetes hangra lettek figyelmesek, mintha az óceán zúgna a közelükben, s látták, hogy az égbol egy hatalmas porfelho ereszkedik rájuk minden irányból.

23. Egy pillanat alatt az egész eget sűrű felhők borították be, s rettento mennydörgés hallatszott. Villámok ragyogtak fel, és szakadt az eső.

24. Vér, váladék, genny, ürülék, vizelet és velő sűrű zápora, valamint emberi törzsek hullottak az égből Dhruva Mahárádzsára.

25. Aztán egy óriási hegy jelent meg az égen, majd minden irányból jégdarabok hullottak lándzsák, buzogányok, kardok, vasdorongok és hatalmas sziklák kíséretében.

26. Dhruva Mahárádzsa dühödt szemű, tüzet okádó kígyókat is látott, melyek őrült elefántok, oroszlánok és tigrisek falkáival együtt épp felé tartottak, hogy felfalják.

27. Aztán mintha eljött volna a világ pusztulásának ideje, a háborgó tenger tajtékzó hullámaival, dübörgő hang kíséretében egyenesen felé tartott.

28. A jaksa démonok természetüknél fogva gyalázatosak, és démonikus, szemfényvesztő hatalmukkal megannyi különös csodára képesek, hogy megrémisszék a csekély értelmű embert.

A történet azzal folytatódik, hogy amikor a káprázatok elborítottak eget és földet, Dhruva már-már megadta magát. Noha számított arra, hogy előbb-utóbb paranormális támadás éri majd a térdre kényszerített jaksáktól, a misztikus hadviselés apokaliptikus látványvilága annyira élethű és félelmetes volt, hogy hatása alá vonta elméjét, és elapasztotta harci kedvét. Ám ahogyan egy mélyen hívő uralkodóhoz illik, Dhruva ekkor a nagy bölcsekhez, a tiszta transzcendentalistákhoz fordult tanácsért és segítségért. Azok azonnal megjelentek előtte, hogy vallásos intelmeikkel lelket öntsenek belé és támogassák őt. Biztatták, hogy emlékezzen a transzcendentális hangvibrációra, énekeljen Bhagaván, a Legfelsőbb nevét tartalmazó mantrákat, mert a transzcendentális hang az általa képviselt Végtelen Személy minden energiájával át van itatva.

A vallásos tudatban megerősödött Dhruva ekkor egy speciális, transzcendentális fegyverért nyúlt, amely messze felülmúlta a jaksák fizikai és misztikus arzenálját. A transzcendentális hanggal előbb felhatalmazta, majd az íjával kilőtte nyílvesszőjét. A különleges nyílvessző azon nyomban szertefoszlatta a jaksák által teremtett káprázatot. Ebben a pillanatban a nyílból újabb nyilak repültek ki, és védhetetlen nyílzáporként, hangos süvítéssel az ellenséges katonákba fúródtak,

„ahogyan a pávák repülnek az erdőbe lármás rikoltozás közepette."

Ezzel a csata gyakorlatilag befejeződött.

(Devamrita Swami)